Itt az ősz, vele együtt pedig a nyirkosság is megérkezett. A hideg és vizes aszfalt különleges vezetési tudást igényel!
Apám azt mondta – télen járj autósiskolába lányom, ha hóban biztosan mész, nyáron sose lesz gondod. Jó kislány lévén, megfogadtam a tanácsát, s bizony nem bántam meg, mert szinte minden ismerősöm karambolozott, aki először látott volán mögül havat. Azóta még több rutint szereztem.
A legfontosabb, amit a csúszós burkolattal kapcsolatban megtanultam, hogy nem szabad kapkodni. Elég egy hirtelen mozdulat, s máris jön a ringlispíl, a táncot pedig csak komoly felkészültséggel illetve grandiózus szerencsével lehet ép bőrrel megúszni.
A karambolos sztorik általában úgy kezdődnek, hogy valaki túl nagy sebességet választ, és mire észreveszi, már menthetetlen a helyzet. Nos, ezen menthetetlen helyzetek 70 százaléka még bőven megoldható, semmi más nem szükségeltetik hozzá, mint némi higgadtság és átgondoltság. Fronthajtású autóknál általában az alul, majd a túlkormányozottság okoz problémát. Előbbi akkor jelentkezik, ha kanyarban kisebb a tapadási erő, mint amekkora az autót toronyiránt lódító tehetetlenség. Ilyenkor az autó szép lassan elkezdi kiegyenesíteni az ívet, az átlag pilóta pedig azonnal leugrik a gázról és belelép a fékbe. Ebben a pillanatban az első kerekek lassulásukból fakadóan szinte lecövekelik az autó orrát, a kocsi hátulja viszont spirálisan folytatja útját, R-go az árokba pördülünk. A helyzet elkerüléséhez természetesen alacsonyabb sebességet kell választani, de ha már megtörtént a baj, ne kapkodjunk. Szépen, lassan vegyük le a gázról a lábunkat (a túl erős és hirtelen motorfék bőven elég a megpördüléshez), majd egészen óvatosan fékezzünk, miközben a kormány a kanyar "rendes” kijáratára mutat. Fontos, hogy ezzel egyidejűleg tekintetünket is tartsuk az íven (bármennyire furcsa érzés), mert ösztöneink és reflexeink általában oda vezetnek, ahová nézünk! Emellett észbe vésendő, hogy kanyarban soha ne fékezzünk akkorát, amitől blokkolnak a kerekek, mert az álló kerék "kanyarodni sem tud”.
Aki nem szokott hozzá a csúszós útviszonyokhoz, végezzen el egy vezetéstechnikai tanfolyamot, mielőtt forgalomba menne... (Szerintem)
Hátsókerekes autóknál a jelentős orrterhelés (motor, váltó, utasok) miatt szintén felléphet alulkormányozottság, az esetek túlnyomó többségében azonban a terheletlen hátsó kerekek túlpörgése hozza fejünkre a bajt. Ilyenkor a hátsórész a kanyar külső íve felé elkezdi megelőzni a kocsi orrát, amitől a tapasztalatlan vezető megijed, és azonnal lelép a gázpedálról. Ebben a pillanatban a túl erős motorfék miatt a hátsó kerekek blokkolnak, és immáron kontrollálatlanul száguldanak tovább az útszéli susnyás felé. Ismétlem hát magam: ne kapkodjunk! A gáz óvatos felengedésével párhuzamosan nyomjuk ki a kuplungot, hogy a kerekek szabadonfutóvá válhassanak, s követhessék az első tengely kijelölte útirányt.
Az elsőkerekes autók általában a menetirány szerinti jobb oldalra sodródnak ki, míg a hátsókerekesek átpördülnek a szemben jövő sávba, vagy a mellettük futó árokba. (Szerintem)
Akinek van rá lehetősége, igyekezzék minél többet gyakorolni (iskolákban és zárt pályákon), akinek nincs, inkább ne is üljön autóba. A hangzatos menetstabilizáló rendszerek hasznosak ugyan, de a rutint nem pótolhatják, anélkül pedig óriási felelőtlenség "emberek” közé menni. Bárhogy is, ne feledjétek: csúszós, hideg utakon drasztikusan csökken a tapadás, válasszunk alacsonyabb tempót, és tartsunk megfelelő követési távolságot.
Na persze erről én beszélek, aki gyorsan megy szinte mindig... De mindegy.
Tapasztalatból tudom, milyen Télen pl.: BMW-vel belecsúszni egy jó nagy árokba... Régi E34-esemmel, pont ez történt a hegyekbe télen. Árkot fogtunk azaz nem én vezetettem, hanem egy jó versenyző ismerősöm s sikeresen az én autómmal kaptuk az árkot. :/
Apám azt mondta – télen járj autósiskolába lányom, ha hóban biztosan mész, nyáron sose lesz gondod. Jó kislány lévén, megfogadtam a tanácsát, s bizony nem bántam meg, mert szinte minden ismerősöm karambolozott, aki először látott volán mögül havat. Azóta még több rutint szereztem.
A legfontosabb, amit a csúszós burkolattal kapcsolatban megtanultam, hogy nem szabad kapkodni. Elég egy hirtelen mozdulat, s máris jön a ringlispíl, a táncot pedig csak komoly felkészültséggel illetve grandiózus szerencsével lehet ép bőrrel megúszni.
A karambolos sztorik általában úgy kezdődnek, hogy valaki túl nagy sebességet választ, és mire észreveszi, már menthetetlen a helyzet. Nos, ezen menthetetlen helyzetek 70 százaléka még bőven megoldható, semmi más nem szükségeltetik hozzá, mint némi higgadtság és átgondoltság. Fronthajtású autóknál általában az alul, majd a túlkormányozottság okoz problémát. Előbbi akkor jelentkezik, ha kanyarban kisebb a tapadási erő, mint amekkora az autót toronyiránt lódító tehetetlenség. Ilyenkor az autó szép lassan elkezdi kiegyenesíteni az ívet, az átlag pilóta pedig azonnal leugrik a gázról és belelép a fékbe. Ebben a pillanatban az első kerekek lassulásukból fakadóan szinte lecövekelik az autó orrát, a kocsi hátulja viszont spirálisan folytatja útját, R-go az árokba pördülünk. A helyzet elkerüléséhez természetesen alacsonyabb sebességet kell választani, de ha már megtörtént a baj, ne kapkodjunk. Szépen, lassan vegyük le a gázról a lábunkat (a túl erős és hirtelen motorfék bőven elég a megpördüléshez), majd egészen óvatosan fékezzünk, miközben a kormány a kanyar "rendes” kijáratára mutat. Fontos, hogy ezzel egyidejűleg tekintetünket is tartsuk az íven (bármennyire furcsa érzés), mert ösztöneink és reflexeink általában oda vezetnek, ahová nézünk! Emellett észbe vésendő, hogy kanyarban soha ne fékezzünk akkorát, amitől blokkolnak a kerekek, mert az álló kerék "kanyarodni sem tud”.
Aki nem szokott hozzá a csúszós útviszonyokhoz, végezzen el egy vezetéstechnikai tanfolyamot, mielőtt forgalomba menne... (Szerintem)
Hátsókerekes autóknál a jelentős orrterhelés (motor, váltó, utasok) miatt szintén felléphet alulkormányozottság, az esetek túlnyomó többségében azonban a terheletlen hátsó kerekek túlpörgése hozza fejünkre a bajt. Ilyenkor a hátsórész a kanyar külső íve felé elkezdi megelőzni a kocsi orrát, amitől a tapasztalatlan vezető megijed, és azonnal lelép a gázpedálról. Ebben a pillanatban a túl erős motorfék miatt a hátsó kerekek blokkolnak, és immáron kontrollálatlanul száguldanak tovább az útszéli susnyás felé. Ismétlem hát magam: ne kapkodjunk! A gáz óvatos felengedésével párhuzamosan nyomjuk ki a kuplungot, hogy a kerekek szabadonfutóvá válhassanak, s követhessék az első tengely kijelölte útirányt.
Az elsőkerekes autók általában a menetirány szerinti jobb oldalra sodródnak ki, míg a hátsókerekesek átpördülnek a szemben jövő sávba, vagy a mellettük futó árokba. (Szerintem)
Akinek van rá lehetősége, igyekezzék minél többet gyakorolni (iskolákban és zárt pályákon), akinek nincs, inkább ne is üljön autóba. A hangzatos menetstabilizáló rendszerek hasznosak ugyan, de a rutint nem pótolhatják, anélkül pedig óriási felelőtlenség "emberek” közé menni. Bárhogy is, ne feledjétek: csúszós, hideg utakon drasztikusan csökken a tapadás, válasszunk alacsonyabb tempót, és tartsunk megfelelő követési távolságot.
Na persze erről én beszélek, aki gyorsan megy szinte mindig... De mindegy.
Tapasztalatból tudom, milyen Télen pl.: BMW-vel belecsúszni egy jó nagy árokba... Régi E34-esemmel, pont ez történt a hegyekbe télen. Árkot fogtunk azaz nem én vezetettem, hanem egy jó versenyző ismerősöm s sikeresen az én autómmal kaptuk az árkot. :/
